Főként a csoportos fitneszórák látogatói hallhatják gyakran ezt a népszerű motivációs mondatot, melyet – ha emlékeim nem csalnak – a jól ismert magyar „fitneszguru” hozott be a köztudatba. A rövid, tömör motivációs szlogenekkel nincs is gond, hasznunkra lehetnek testmozgás közben, feltéve, ha még helytállóak is.
Az „ég a zsír” speciel nem az.
De miért nem helytálló?
Azért, mert a szervezetünk egy, többnyire aerob terhelési zónában végrehajtott hatvan perces edzés során szinte egyáltalán nem használ zsírt az energianyeréshez.
De miért nem használ zsírt?
Nem, nyilván nem ezért. (Illetve egy picit talán mégis, de erről a későbbiekben szót ejtek.)
„Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja?”
Hogy összefüggéseiben lássuk, és valóban megértsük a dolgot, kicsit messzebbről kell elindulnunk.
Meglátásom szerint igencsak hasznos lenne, ha az embernek már az általános iskola felső tagozatában megtanítanák, mikor milyen forrásból nyer energiát az emberi szervezet, azaz hogyan, és mitől „működünk”, mi hajtja a mi „gőzgépünket”? Ehelyett a gyermekember megtanulja a kovalens kötést fogalmát, meg a másodfokú egyenlet megoldóképletét, mert az aztán nagy hasznára válik majd az életben. Egy időben számoltam, hány napja nem kellett használnom a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de négyezer-valahányszáznál abbahagytam.
Szóval, hogy is állunk azzal a fránya energianyeréssel, és miért nem akar a mi drága szervezetünk az istennek sem „zsírt égetni”?
A mai ember családja, a Homo sapiens faj mintegy 300 000 évvel ezelőtt alakult ki. Több alfaja fejlődött párhuzamosan – mint a homo sapiens neanderthalensis, és a homo sapiens presapiens – majd körülbelül 30 000 éve megjelent a ma élő ember, a Homo sapiens sapiens alfaj.
Genetikánk, illetve genetikai programunk tehát evolúciós mértékkel mérve igencsak fiatalnak tekinthető. A mai ember szervezetének működése jelenleg is a törzsfejlődési mérce szerint „közeli” mintát követi, azaz természeti környezetben folytatott életmódhoz van optimalizálva.
Két működési formát ismer: üldöz, vagy menekül, illetve pihen és regenerálódik.
Azaz vagy nagy erőfeszítést tesz a táplálék megszerzéséért, vagy éppen feldolgozza azt, hogy aztán legyen ereje újra megszerezni.
Idegrendszerünk – mely a létfenntartáshoz szükséges, ám akaratunkon kívüli folyamatokat is irányítja – e két működési módnak megfelelően polarizált, ellentétes hatású rendszereket működtet. Külső tényezőktől függően az egyik uralkodóvá válik a másik felett, így ilyenkor a domináns idegrendszeri működés által kialakított hatások érvényesülnek.
De miért fontos mindez az energiafelhasználás szempontjából? Miért kalandozunk ennyire messzire, miközben a bejegyzés elején még csak azt kutattuk, hogy mikor ég a zsír, és ég-e egyáltalán?
A válasz egyszerű: a két idegrendszeri működés határozza meg, mikor milyen forrásból fedezi testünk az energiaszükségletét. És igen, az egyik esetben dominánsan zsírt használ. De mikor?
A szimpatikus idegrendszeri működés és a cukor
A két rendszer egyike a szimpatikus idegrendszer, melynek ingerlése kvázi vészreakciót vált ki, vagyis a szervezetet felkészíti a stresszhelyzetekre. Testedzéskor természetesen ebben a működési módban üzemelünk, melynek hatásait a célszervekre az adrenalin és a noradrenalin közvetíti. Hatásukra a szív szaporábban ver, több vért pumpál az erekbe és az izmokba, hogy jobban bírják a terhelést. A pupilla kitágul, hogy könnyebben és pontosabban tudjuk érzékelni a környezetet. Az izmok, és az egész szervezet fokozott oxigénigényére testünk a hörgők tágulásával reagál, így több levegőhöz jut a tüdő, lassul a bélmozgás, az emésztés. A máj raktáraiból cukor, illetve glikogén szabadul fel a megnövekedett energiaszükséglet kielégítésére.
De miért cukor?
Mert szervezetünk a szénhidrátokat tudja a legegyszerűbben és a leggyorsabban felhasználni az energianyeréshez, míg a zsírok bontása sokkal időigényesebb feladat. Szénhidrátra és oxigénre van szükség az ATP – adenozin-trifoszfát – molekulák aktiválásához.
De mik ezek egyáltalán, és hogy kapcsolódnak a zsírégetéshez?
Ha röviden kellene válaszolni arra kérdésre, mitől vagyunk képesek megmozdulni, a válasz az ATP lenne. Az ATP molekulák testünk apró „patronjai”, ők hajtják azt a bizonyos „gőzgépet”.
Az ATP – nevének megfelelően – egy adenozinmolekulából és a hozzá kapcsolódó három foszfátcsoportból épül fel. A legutolsó foszfátcsoport leválasztása során nagy energia szabadul fel, emiatt az ATP-ket a sejtek „motorjainak” is nevezik, mivel ez a molekula kulcsszerepet játszik a sejteken belüli energiaátadásban, így az izomműködésben is.
A legutolsó foszfátcsoport leválasztása, azaz az energia leadása után már csak két foszfátcsoportot tartalmazó vegyület keletkezik: az ADP, azaz adenozin-difoszfát. Ahhoz, hogy testünk tovább tudjon mozogni, „újra kell tölteni” az ATP-ket. A folyamat a következőképpen zajlik: a légzés útján a sejtekhez jutott oxigén segítségével cukorégetés történik és a felszabaduló energia révén – egy összetett kémiai láncreakciót követően – ADP-ből és foszfátból ATP képződik.
Tehát ezért van szükség a szénhidrátok bontására.
De miféle szénhidrátokat éget el a szervezetünk?
A szénhidrátok felhasználása
Az étkezéssel bevitt szénhidrátokat szervezetünk három formában hasznosítja:
egy részét – amennyiben erre intenzív mozgás formájában igény mutatkozik – testünk azonnal felhasználja (ezek a legegyszerűbb szénhidrátok, a monoszacharidok, mint például a glükóz és a fruktóz),
egy részét glikogén formájában elraktározza (a glikogén poliszacharid, azaz bonyolult szerkezetű óriásmolekula, mely nagyszámú monoszacharid molekulából áll),
egy részét pedig inzulin felhasználásával zsírrá alakítja, és szintén elraktározza.
Az első két tárolási forma gyorsan mozgósítható, mind a „nyers” monoszacharidok, mind a glikogén rövid úton felhasználhatóak az ATP-k újra alkotására. Csak ezek használatával képesek izmaink a gyors összehúzódásokra, hirtelen mozgásokra, ami az ősidőkben létfontosságú volt akár a menekülés – akár a vadászat során. Az emberi test két nagy szénhidrát raktárral rendelkezik: ez a máj (kb. 90g) és az izom (kb. 300-500g). A teljes glikogén raktár 1 - 2,5 óra folyamatos terhelés után merül ki, ennek pontos ideje egyénspecifikusan változik.
Így érkeztünk tehát el a bejegyzés elején feltett kérdésre adható válaszhoz:
Azért nem „ég a zsír” egy hatvan perces edzés közben, mert aktív mozgás idején idegrendszerünk szimpatikus üzemmódban működik, azaz a lehető leggyorsabban elérhető és felhasználható üzemanyagot égeti el, amelyből egy óránál hosszabb ideig tartó terhelés esetén is elegendő mennyiséget tárol. Ez pedig nem a nehezen bontható zsír, hanem a gyorsan hasznosítható szénhidrátok.
Ezek szerint soha nem „ég a zsír”?
De, igen.
Hogy pontosan mikor „ég”, azt a bejegyzés második részéből megtudhatod!
Köszönöm, hogy időt szakítottál az írásom végigolvasására, remélem a folytatásban is megtisztelsz figyelmeddel itt, a Hirtelen negyven blogján!
Források:
dr. Osváth Péter: Sportegészségügyi Ismeretek, Budapest, 2004. jegyzet
