Szombaton elhunyt Törőcsik András, a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb tehetségű labdarúgója. Élete és karrierje hű képet nyújt a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi viszonyairól, arról, ahogyan az egyén és a tehetség kallódott és szenvedett a késő Kádár-kor társadalmában.
Törőcsik története egy kicsit az Apám, és gyanítom, sokunk édesapjának története is.
A nyolcvanas években a futball és az átlagember viszonya közelibb és közvetlenebb volt, mint manapság, a klubokhoz való kötődés természetes módon öröklődött a legtöbb munkáscsaládban. Az enyém sem volt kivétel: az, hogy újpesti vagyok, és meccsre járok, annyira magától értetődő volt mindig is számomra, mint az anyanyelvem.
Sosem volt kedvenc csapatom. Nekem nem adatott meg a választás lehetősége, hogy egy klubbal szimpatizáljak valamiért, aztán lassan megszeressem, mint a Zolika a Zsuzsikát. Született újpestiként az Újpest nem választás volt, hanem sors. A futball pedig gyermekkoromtól kezdve behálózta az életemet. Akárcsak Apámét.
Apám függő volt. Futballfüggő.
Ő a hatvanas évek újpesti csodacsapatán nőtt fel, fiatalemberként végigélte a lilák híres Hétéves Bajnokságát, aztán a nyolcvanas évek elejétől kezdve szembesült azzal, amit én ma már úgy nevezek: tipikus Újpest.
Avagy a vegytiszta csalódás.
De igazi függőként Apámnak ez nem számított, nem volt hajlandó tudomást venni a tényekről, vagy levonni a megfelelő következtetéseket. A függőség legnagyobb ellensége a logika. Ő továbbra is minden hétvégén kiballagott a Megyeri útra, elfoglalta kedvenc helyét a lelátón és várta, hogy csapata elhozza számára a boldogságot: a sikert, a győzelmet, melynek Ő is részese lehet, kiszakadva egy kicsit a szürke mindennapokból.
És várakozásai nem is voltak alaptalanok: Újpesten játszott ugyanis a kor legnagyobb ígérete, a Zseni, az ember, akiről ebben az időszakban szólnia kellett volna a magyar futballnak, aki Mezey György szerint nagyobb tehetség volt, mint a fiatal Diego Maradona.
A Törő, azaz Törőcsik András. A Kese.
Apám mindig sóhajtva, áhítattal ejtette ki ezt a becenevet.
A Kese.
Hitt benne, Őbenne látta a dicsőség zálogát, a siker kulcsát, a jövő ígéretét. Talán egy kicsit saját magát is. Apám farfekvéssel született, ráadásul Szilveszter napján, ez a két tényező pedig túl sok volt ahhoz, hogy a bába a szülőágynál ne kezdjen el azonnal kombinálni a jeleket illetően. Úgy érezhette, hogy egy ilyen helyzetben, amikor a régi babonák e két hangsúlyos motívuma is megjelenik egy szülésnél, neki kötelező szakmailag megnyilvánulnia. Ebbéli lelkesedésétől fűtve bölcsen annyit mondott az újszülött fiát karjaiban tartó nagyanyámnak, hogy a jelek üzenete nyilvánvaló: ez a gyerek vagy kiemelkedően szerencsés lesz életében, vagy nagyon szerencsétlen.
Apám élete e kettőség kutatásának a jegyében zajlott, és bár kora ifjúsága során még nem sikerült egyértelműen eldöntenie, a jóslat melyik verziója nyer igazolást, a harmincas éveire fordulva már erősen gyanította, hogy az utóbbi. Így aztán én már az Ő személyiségének végleges verzióját ismerhettem meg, melyet alapvetően a pesszimizmus, a cinizmus, és a fekete humor jellemzett.
De Törőcsiket a kezdetektől fogva bálványozta, mindenfajta szkepticizmus nélkül.
Isten volt nekünk a Törő, az Újpest nevű vallás szőke messiása.
Trafikban vásárolt színes fényképét úgy adta át nekem Apám egy alkalommal, mintha egy szentképet adományozna, komoly arccal, óvatos kézzel, én pedig úgy is kezeltem, díszhelyen volt a szobám falán, onnan nézett le rám a válogatott meggybordó melegítőjében pompázva. Aztán persze pontosan úgy történtek a dolgok a Törővel, ahogy az Apámmal, ahogy az országgal, ahogy a társadalmunkkal: elúsztak az álmok, derékba tört a karrier, távol maradt az áhított diadal. Egy ország várta epedve, hogy Törőcsik kibontakoztassa a képességeit, hogy szárnyaló futballisten legyen, hogy egy kis színt és boldogságot csempésszen a nyolcvanas évek szürke, monoton, sörszagtól savanyú kádári mindennapjaiba.
De Kese nem volt megváltó: Ő egy volt közülünk.
Ugyanonnan jött, ahonnan az érte szurkoló tömegek, ugyanott élte le az életét, és ugyanúgy is végezte. Törőcsiknek senki sem segített, hogy megbirkózzon azzal az iszonyú teherrel, amit a benne rejlő tehetség jelentett. Egyszerű srác volt, aki nem bírta egyedül elviselni a rá nehezedő súlyt, akit a legkisebb botlásért is keresztre feszített a pártállami szaksajtó, akit a saját szurkolói is „rosszul szerettek”, amikor egymásra licitálva fizették neki a meccsek után a fröccsöket.
Csak az elvárások sorakoztak, Törőnek szinte csak irigyei voltak, valódi támogatói elvétve.
Sosem futotta be azt a karriert, melyre csodálatos tehetsége predesztinálta. Sokan sokféleképpen magyarázzák mindezt, és igen, talán minden másképp alakult volna, ha a rendszer engedi fiatalon külföldre szerződni, de hát nem olyan szelek fújtak akkoriban mifelénk. Talán ha hetvennyolcban, az argentínai világbajnokságon képes felülemelkedni az őt ért egyértelmű igazságtalanságokon, nem került volna a sajtó célkeresztjébe. Talán ha hetvenkilencben nem jön az a szörnyen ostoba autóbaleset, és eleget tud tenni a világválogatott meghívásának, más irányt vesz az élete. Megannyi talán…
Az igazi siker végül sosem jött el. Teltek az évek, elúsztak a lehetőségek, fogyott a hit, ha volt egyáltalán. Egyre-másra jöttek a hírek, hogy a Törő iszik, lassan lezüllik, hogy nem sikerül neki semmi, és a meccseken mi is jól láthattuk, hogy sokszor épp csak annyit ad ki magából, amennyi feltétlenül szükséges.
Hatalmas lehetőség volt, ahogy mindannyian azok voltunk valaha, és az Ő példája is remekül illusztrálja, miért jártunk volna sokkal jobban, ha Ivánék anno nem Hegyeshalomnál, hanem Záhonynál húzzák meg a birodalom határát.
1989 tavaszán, a Kádár-rendszer utolsó évében Törő már túl volt egy késői, nem igazán sikeres franciaországi szerződésen, és egy még annyira sem jelentős kanadai vendégszereplésen. Hazatérve az MTK-VM mestere, Verebes József, a „Mágus”, adott még egy utolsó utáni lehetőséget a zseninek a Hungaria körúti csapatban. 1989. március 25-én, a Tatabánya ellen idegenben lejátszott bajnoki meccs 22. percében a Bányász egyik nevesincs védője szándékosan úgy csúszott rá Törőcsik támaszkodó lábára, hogy Kese szárkapocscsonttörést szenvedett. 34 éves volt ekkor.
Sosem heverte ki ezt a sérülést, többé nem lépett pályára.
Másnap, egy napsütéses vasárnap reggel Apám az elmaradhatatlan rituáléját élte: az „evangéliumot”, azaz a vasárnapi Népsportot olvasta át. Ezzel általában el is ment a délelőtt, de ezúttal jóval korábban letette az újságot, és csendesebb is volt a szokottnál. Igaz, az Újpest dögunalmas döntetlenje a Vasas ellenében nem teszi valami beszédessé az embert, de ez most érezhetően más volt. Ebéd előtt Anyám meg is kérdezte, Tőle, mi a baj. Apám elmormolt egy „semmit”, aztán annyiban maradt az egész.
Amikor felsandítottam, láttam, hogy könnyes a szeme.
