„Tudod, alapvetően nem vagyok oda a zenéjükért. De az a hang,.. Ha meghallom valahol, a gerincemig hatol. Tudod, nem karom részletezni, de úgy hat rám, mint… szóval nem úgy, mint egy szimpla énekhang. Hadd ne mondjam, hogyan…”
Kedves hölgyismerősöm fogalmazott így egy alkalommal, amikor egy beszélgetés közben a háttérben felcsendült a Depeche Mode In Your Room című dala. Persze nem mindenkire hat „úgy” az a bizonyos bariton, de a sajátos jellemzés mindenképp rávilágít arra, hogy a Depeche Mode zenéje, és a születésnapját ma ünneplő énekesének hangja jóval több annál, amit a popzene szokványos értelemben adhat az embernek.
Dave Gahan hatvanéves lett.
Leírom, visszaolvasom, értelmezem, de nem igazán megy. Egyszerűen nem lehet, hogy már hatvanéves. Lehunyom a szemem, szépen pereg előttem az életem filmje, melynek vonala kibogozhatatlanul összefonódott a Depeche Mode zenéjével. Szerelmeket, vágyakat élek meg újra, örömöket és csalódásokat, legfontosabb életeseményeimet, melyeket öntudatlanul is dalokhoz kötök. Érzések, hangulatok váltakoznak, dallamok szövik át ezt a belső utazást: hol eufórikusan, dinamikusan, hol lassan és elmélyülten szólnak. Ami állandó, az a semmivel és senkivel össze nem téveszthető énekhang, ami egyszer simogat, másszor karcol, az adott melódia és az adott élethelyzet függvényében.
Az örök Dave…
Nem igazán szeretnék életrajzot írni, de a kerek évforduló kedvéért azért említessék meg, hogy Dave Gahan David Callcott néven született az angliai Eppingben, 1962-ben. Vele együtt jött világra a hang, amely több generációt végigkísért, emberek millióinak életébe épült be kitörölhetetlenül, akiknek ebben a gyorsan elröppent negyven évben volt füle a minőségi zenére. Az a bizonyos hang, ami ezerkilencszáznyolcvanegyben még egy könnyed szintipop formáció dalait tolmácsolta csengő, fiatalos lendülettel, az évek múlásával egyre kiműveltebbé és karakteresebbé vált.
Megint elmerengek, peregnek az évek: nyolcvanhárom, nyolcvannégy… Érzem a fiatalság lázadó dühét a Told You So alatt, majd a Lie to Me keserűen balzsamos dallamában élem újra a reménytelen szerelmesek szánalmas sóvárgását, hogy aztán két év múlva ipari pörölyként dörrenjen bele a világba a Black Celebration eljövetele. Nyolcvanhétben a Strangelove monokrómban vibráló, különös, idegen szerelmével rezgek együtt, majd három évvel később a World in My Eyes és a Halo zsigeri, sodró dallamai ragadnak el, mutatják meg a vágy szégyentelen, kendőzetlenül őszinte formáit. Aztán jön a katarzis, kilencvenháromban járunk, felfekszem a tökéletesen komponált Walking in My Shoes hömpölygő hullámára, mely a felnőttkor felé sodor, a Rush végletekig letisztult, indusztriális hangzásában pedig már egy érett férfi szenvedélyét érzem…
Itt kell feleszmélnem, hiszen a mélypont következik, Gahan életének fordulópontja.
Az addikciók csúcsrajáratása, a pillanat, amikor a kórházban a fölé hajoló orvos lemondóan mormogja: kész, elveszítettük… Számtalan ikon végezte be ezen a ponton. De Ő felállt, keserves munkával visszaküzdötte magát az életbe, és elkezdődött valami új, nem csak az énekes, hanem a zenekar számára is. Nagyszerű albumok és dalok születtek a következő évtizedekben, az a bizonyos hang pedig egyre érettebb és kifinomultabb lett, továbbra is milliókat ragadott magával, többtízezres stadionokat töltött meg. Az egykor karcos bariton ma tökéletesen szól, de az én fülemben most is a rég elmúlt évtizedek dalai visszhangzanak, amikor a zene a fiatalsággal együtt rezonált, az érzelmek elsöprőek voltak, a világ megválthatónak tűnt, a színpadon pedig az ifjú, motorosdzsekis Dave Gahan húzta magához a mikrofonállványt, hogy aztán fejét hátravetve egy rekedtes kiáltással zárja refrént.
Megzenésített évtizedek, egy életút a maga szükségszerű hibáival, botladozásaival, csúcspontjaival és mélységeivel, melynek a háttérben szüntelenül szóló zene adott állandóságot.
A férfi, aki ezeket az éveket dallamokkal töltötte meg, ma lett hatvanéves.
De én sosem fogom hatvanévesnek látni...
