Harmincnál már kezdtem gyanakodni...

Valamikor harmincöt- és negyvenéves korunk között jön el a pillanat, amikor felébredünk.

Hová tűntek az évtizedeink?

Tanultunk, gürcöltünk, egyről a kettőre jutottunk, aztán egy nap csak állunk a tükör előtt, szemben jelenkori önmagunkkal. Szemben a valósággal.

Titkos meggyőződésünk – amit talán senkinek sem vallottunk be soha – az volt, hogy különlegesek vagyunk, és ez egyszer majd valahogyan meg is mutatkozik.

Mostanra elillantak az illúzióink: már biztosan nem leszünk rocksztárok, nagynevű írók, népszerű színészek. Amit elértünk, leginkább anyagiakban mérhető, illetve a családunk gyarapodásában mutatkozik meg.

De hol vagyunk mi?

Két évtizede még végtelennek tűnt a rendelkezésünkre álló idő, most pedig úgy érezzük, pillanatok alatt repült el. Nem tudunk elszámolni vele. Csak állunk a tükör előtt.

Mit mutat a Te tükröd?

Tetszik, amit benne látsz?

Én tényleg negyvenévesen lettem hirtelen negyven.

És amig nem jött el, nem gondoltam volna, hogy ez egyszer valóban bekövetkezik.

Mert én a negyvenre mindig valami végleges dologként tekintettem. Valami olyasmit éreztem ezzel kapcsolatban, hogy negyvenesként a dolgok már letisztulnak, lezárulnak, ami az előtt volt, az fogja meghatározni, mi lehet még azután. Mindent kérdést megválaszolok addig, minden ambíciómat megélem valahogyan, és persze megteremtem a megfelelő egzisztenciát is ahhoz, hogy a továbbiakban nyugodtan, biztonságban, lényeges kérdések nélkül éljek egy olyan életet, aminek a milyenségéről egyelőre fogalmam sincs.

Azt gondoltam, addigra kész leszek.

Épp ezért csak valami nagyon távoli, a messzi jövőbe vesző időpontként számoltam vele, és úgy hittem, rengeteg időm van még addig, hogy megtegyem mindazt, amit megtenni szándékozom az életben.

Hogy „kész” negyvenes legyek.

Persze harmincnál azért már kezdtem gyanakodni, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot: a negyven még messze van... Mindig messze volt, most is messze kell lennie.

Egyébként is – gondoltam harmincasként – nem is hasonlítok egy negyvenesre. Apám korosztályának negyvenesei jutottak eszembe, akik negyvenévesen határozottan negyvenévesnek néztek ki.

Én nem is emlékeztettem rájuk.

Hol van még a negyven? Nem vagyok elkésve semmivel. Ezzel a módszerrel odáztam el minden olyan dolgot, amiről nagyon jól tudtam, hogy meg kellene tennem: most nem edzek, mert más dolgom van éppen, nehéz időszak ez a munkában, így is pont elég fáradt vagyok. Feszült is vagyok persze, emiatt cigizek annyit, most nem tudom letenni, ez nem olyan időszak, majd leteszem, ha lesz egy kis nyugalmam. Egy-két sör is lecsúszik, de hát este valahogy meg kell nyugodni, le kell jönni a munkáról. Oké, feljött tőle pár kiló, de majd lemegy gyorsan, ahogyan régen.

Így teltek az évek. Mindig volt valami, ami fontosabb volt annál, hogy válaszoljak a belül egyre feszítőbb kérdésekre. Mondván, ráérek.

Aztán egyszer csak rámszakadt az egész.

Nem, nem a negyvenedik születésnapomon, pedig akkorra vártam. Érdekes módon akkor nem éreztem a súlyát. Csak sunnyogtam, mosolyogtam, hogy ez is megvolt, és tessék, semmi gond…

Tovább takaróztam azzal, hogy SENKI sem néz negyvennek, mindenki csak áll megdöbbenve, hogy ne már, nem lehetsz annyi. Akkor nem is vagyok – gondoltam – és sunnyogtam tovább, hogy most épp nem érek rá foglalkozni a dolgaimmal, mert most éppen más a fontos, ahogyan eddig mindig…

Aztán eltelt néhány hónap, és elért a Hirtelen negyven.

A kérdések, amik már évek óta ott dörömböltek bennem, amiket mindig csak elhessegettem, elnapoltam, egyszerre kitörtek belőlem. Rámszakadt a felismerés, hogy a harmincas éveimhez hasonlóan a negyvenesek is gyorsan, szinte észrevétlenül fognak elrepülni, és mire kettőt pislogok, ötven leszek.

Hirtelen ötven.

Ez volt a felismerés, az a motívum, amely a tükör elé kényszerített.

Hogy most még van időm, de ez már tényleg az utolsó kanyar.

Mázsás súllyal nyomasztott ez a felismerés, és pánikszerűen kezdtem összeszedni magamban mindazt, amit még az életemben csinálni, megélni szeretnék. Ekkor jöttem rá, hogy mindezeknek a közelében sem vagyok.

Nem azt csinálom, amiben kedvem lelem.

Nem úgy nézek ki, ahogyan szeretnék.

Olyan emberekre áldozom az időmet, akiket már rég nem szeretnék a közelemben tudni.

Nem az én gondolataim szólnak belőlem, hanem korábbi önmagam, vagy mások válaszait mantrázom, minden meggyőződés nélkül. Valójában legbelül egészen mást gondolok a dolgokról, mint amit – egyfajta automatizmusként – évtizedek óta mondok. Mert eddig féltem a kényelmetlenségektől, és elmenekültem a szembenézés elől.

Én nem ilyen akarok lenni. Nem olyan, mint akit a tükörben látok.

Ez volt az én Hirtelen negyven pillanatom, amit egy néhol keserves, félelmekkel teli, de összeségében mégis csodálatos időszak követett.

Ez ihlette a Hirtelen negyven, mint segítő szolgáltatás létrehozását, és erről szól ez a blog is: igyekszem körüljárni a negyvenesség problémakörét, saját eredményeim és mások tapasztalatai felhasználásával.

Ha úgy érzed, a Te negyvened is felvetett, vagy felvethet hasonló kérdéseket, kövesd a blogot. Örömmel és köszönettel veszem!