A negyvenesek sportját taglaló bejegyzéssorozat második részében a hosszú – több éves, vagy évtizedes – kihagyás utáni újrakezdés problémáit igyekszem körüljárni. Milyen nehézségeink, buktatóink adódhatnak a visszatérés során? Miért jobb, ha újrakezdőként inkább otthon felejtjük az egónkat?
- Végigsportoltam a fiatalságomat.
- Tíz-tizenöt éve még minden flottul ment.
- Láttál volna fénykoromban…
Ismerős valamelyik mondat? Esetleg mind a három? Nem csoda.
A negyven felett sportolni vágyók döntő többsége rendelkezik valamilyen sportmúlttal, ami első olvasatra pozitívnak dolognak tűnhet, mert nyilván könnyebb újrakezdeni a testedzést annak, akinek már van tapasztalata benne.
Ez egyfelől igaz – másfelől viszont korántsem. A valamikori sportmúlt ugyanis több csapdát is rejteget.
Az erő, és ehhez kapcsolódóan az izmok növekedése szervezetünk lenyűgöző adaptációs képességének köszönhető. Testünk – kis túlzással – mindenhez képes alkalmazkodni a megfelelő teljesítmény, illetve a jobb túlélési mutató érdekében, de rendszeres ingerek nélkül nem fogja fenttartani azt az izomtömeget és izomminőséget, amelyre nincs szüksége.
Tehát azt, hogy izmaink, és ezáltal ízületeink mozgásának minősége milyen mértékben változik az évek során, nagyban meghatározza, hogy milyen életet élünk. A mozgásszegény életmód, a hosszú távon statikus helyzetben végzett munka is adaptációt vált ki a szervezetből, de ez a fajta átalakulás sajnos kicsit sem előnyös a számunkra. Ma már népbetegségnek számítanak a rögzített helyzetben végzett ülő- és állómunkából fakadó ízületi elváltozások, melyek főként izmaink megrövidüléséből, illetve megnyúlásából adódnak.
Ezekkel a változásokkal mindenkinek számolnia kell, amikor hosszú kihagyás után újra edzésre adja a fejét. Minél több idő telik el edzés nélkül, annál gyengébbek és darabosabbak leszünk, az elveszett stabilitással együtt oda lesz a mobilitásunk is.
És itt jön mindjárt az első csapda: a sportmúlt ad számunkra egy nagyon fals, csalóka magabiztosságot. Lehetnek gyakorlatok, melyeket anno rutinszerűen végeztünk, jó eredménnyel, de mindez nem jelenti azt, hogy ma is ugyanabban a minőségben tudunk teljesíteni. Az, hogy húszévesen hetente kétszer is négy sorozatot nyomtunk nyakból negyven kilóval, és kutya bajunk nem volt utána, három dolognak köszönhető: a zsenge korunkból adódóan remek állapotú ízületeinknek, az akkor még meglévő izomtömegünknek, és a szerencsének.
Egyáltalán nem biztos, hogy ezt a remek ízületi mozgékonyságot és izomtömeget meg tudtuk őrizni a hosszú évek alatt, sőt, inkább az a valószínűbb, hogy nem. Példának okáért: ha tíz éve ötven kilóval guggoltunk, de azóta nem gyakoroltunk, akkor manapság először rúd és súly nélkül kell újra megvizsgálnunk, hogy egyáltalán végre tudunk-e még hajtani egy darab, szabályos guggolást.
Megsúgom, a válasz többnyire az, hogy nem.
Ettől függetlenül sokan úgy ugranak neki – jó esetben bemelegítve – a gyakorlatoknak, mintha nem telt volna el sok idő az utolsó edzés óta. Pedig eltelt. Ilyenkor aztán törvényszerűen jön a sérülés, ami újból hónapokra visszavet bennünket az edzéstől, és ezzel a kör bezárul.
„Az évek Téged sem kíméltek, Asszony.” – mondja a „merész” Godefroy de Montmirail, Jean-Marie Poiré Jöttünk, láttunk, visszamennénk című zseniális vígjátékának második részében.
Jó, ha az eszünkbe véssük, hogy minket sem kíméltek az évek.
Így aztán – ha tetszik, ha nem – a korábbról jól ismert mozgásmintákat újra az alapoktól át kell ismételnünk, és az első hetekben-hónapokban szigorúan tilos a régi terhelési szint és progressziók szerint végeznünk azokat. Erősödnünk kell, stabilabbá kell válnunk, ezzel párhuzamosan újra ki kell alakítani a megfelelő mobilitást is, hiszen a mobilitás nélkül nem létezhet stabilitás sem. Ergo, ha visszatérésben gondolkozunk, nem árt számolnunk azzal, hogy jó ideig nyújtani és iskolázni fogunk. Tudom jól, mennyire kellemetlenül érinthet minket a régi gyakorlatok újbóli bevezetésének, újratanulásának folyamata. Hiszen mi már mindezt jól ismerjük korábbról, jók voltunk benne.
Csak éppen az már jó régen volt.
De mégis bántja az ember hiúságát az ilyesmi, és persze türelmetlenek is vagyunk: minél előbb szeretnénk a régi fényünkben tündökölni.
Hiúság és türelmetlenség – az újrakezdők két nagy átka.
Éppen ebből adódik a második csapdahelyzet: az újrakezdőket még a teljesen kezdőknél is jobban nyomja a belső bizonyítási kényszer. Önmaguknak és a környezetüknek is meg akarják mutatni, hogy még mindig olyan jók, mint egykor, emiatt pedig könnyedén kialakulhat az a fajta – roppant káros – fitnesz-termi erődemonstráció, amelyről az előző bejegyzésemben a kezdők kapcsán már írtam.
A legsúlyosabb következményekkel járó hiba negyvenes újrakezdőként, ha évtizedekkel korábbi önmagunkhoz, az akkori teljesítményünkhöz mérjük magunkat. Ha éveket, vagy netán évtizedeket hagytunk ki, a legjobb, amit a saját érdekünkben tehetünk, ha tejesen kezdőként tekintünk magukra. És ilyenkor jön jól az a bizonyos öltözőszekrényben felejtett ego. A hiúságot alázatra, a türelmetlenséget türelemre kell cserélnünk.
Nagyszerű, és igencsak dicséretes dolog, ha veszed a fáradtságot, és hosszú évek kihagyása után újra sportra adod a fejed. A legnehezebb munkát már elvégezted, meghoztad a döntést, időt és energiát szántál az edzésekre. Ezek után már csak az utolsó akadályt kell megugrani, ami a türelem és az alázat gyakorlása. Biztos vagyok benne, hogy Neked is sikerülni fog, és ha így lesz, lassan, de biztosan és ami a legfontosabb, biztonságosan nyerheted vissza a régi formádat.
A régi szép idők most következnek!
A Sport negyven felett sorozat első részét a képre kattintva találod meg:
