– Szeretetteljes tisztelgés Ian Curtis emléke előtt –
Milyen is manapság a könnyűzene?
Miért ennyire sokféle, és hogyan vált ennyire polarizálttá? Minek köszönhetjük a mai stílus- és hangzásgazdagságot, miközben a könnyűzene hajnalától egészen a nyolcvanas évek elejéig még alapvetően a klasszikus dob-gitár-basszusgitár szentháromság dominált? Milyen hatások formálták és kik inspirálták a mi „negyvenes” kedvenceinket a nyolcvanas-kilencvenes években?
A könnyűzene legutóbbi negyven évének története egy kicsit a Joy Division története is, dacára annak, hogy már negyvenegy év telt el azóta, hogy 1980. május 18-án Ian Curtis, a zenekar frontembere macclesfield-i otthonában felakasztotta magát. Kicsivel több, mint huszonhárom évet élt, a Joy Division pedig – eredeti néven, eredeti felállásában – alig négy évig lehetett aktív, és mindössze két albumot adott ki.
És mégis: a formáció rövidke fennállása alatt is olyan mély nyomott hagyott a modern zenében, mely a mai napig érzteti a hatását. Saját korukban olyan zenekarokat inspiráltak – a teljesség igénye nélkül – mint például a The Cure, a U2, a Depeche Mode, a Radiohead, az ezredfordulót követően pedig a Bloc Party, a Killers, a Coldplay, vagy az Editors. Bár aktív időszakukban meg sem tudták közelíteni kortársaik sikereit, a Joy Division kulturális befolyása napjainkban is sziklaszilárd. Valószínűleg mindannyian láttátok már valahol – pólókon, táskákon vagy plakátokon – első albumuk, az Unknown Pleasures borítójának rögös, recsegő vonalas grafikáját, mely valójában egy pulzár villanásait ábrázolja, és mára általánosan ismert, ikonikus dizájnmotívummá lett.
Vajon hogyan válhatott mind zeneileg, mind popkulturálisan ennyire meghatározóvá a Joy Division – és Ian Curtis személye – úgy, hogy csak szűk négy évig dolgozhattak együtt, és ezalatt mindössze két studióalbumot tudtak felvenni?
A válaszért egy pillanatra be kell pillantanunk Sid Vicious gitárja mögé…
A Punk után
A hetvenes évek zenéjét – ahogyan a korszak popkultúráját is – egész egyszerűen letarolta a Punk.
A Joy Division zenéje is egyértelműen a punkban gyökeredzik, Ian Curtis például épp egy Sex Pistols koncerten ismerkedett meg a zenekar két alapító tagjával, Peter Hook-kal és Bernard Stumner-rel, akik énekest kerestek tervezett zenei projektjük élére. Megtalálták.
A Punk vezérgondolata, a „no future” annak brutális felismerése, hogy – legalábbis a hetvenes évek angliai viszonyait tekintve – sem egyéni, sem társadalmi nézőpontból nem létezik élhető perspektíva. Ez a felismerés féktelen lázadásba hajszolta a rockzenét: amíg a Beatles és a Stones maga volt hatvannyolc, a Beat-generáció és az amerikai hippimozgalom mély intellektusával, addig a Punk már a hatvannyolcas eszme kudarcától frusztrált csalódott, perspektíváját vesztett nemzedék reakciója.
Hatvannyolcból hirtelen hetven lett, a Beat elbukott.
A Punk tartalmi mondanivalójának fókuszában konvenciók teljes tagadása állt, a minden mindegy érzése, a lázadás ezer fokon égő, extatikus eufóriája. A zene struktúrája a végletekig redukálódott, minden hangszer a maga dominanciáját kereste a Punk üvöltő egyszerűségében.
Oké, nincs jövő – de akkor mi van?
Ahogyan a magasugró sem maradhat örökké a léc felett az ugrás felső holtpontjába dermedve, a Punk után is következnie kellett valaminek. Ez a valami pedig a Punk ordító, extrovertált attitűdjéből következően csak is egy visszafogottabb, befelé forduló időszakot jelölhetett. A Posztpunk nem is cáfolt rá mindezekre.
A Punk a csúcs volt, a féktelenség csúcsa, de minden csúcs után törvényszerűen jönnie kell egy hanyatlásnak. Ha a Punk egy brutális, gátlástalan szombat este volt, ahol mindenki mindent kimaxolt, akkor a Posztpunk az ezt követő csendes, esős, másnapos vasárnap délután.
A Joy Division-t kronológiai értelemben mindenképp posztpunk zenekarnak kell hívnunk, de ez meghatározás a zenekart illetően értelmezhetetlen terminológia, egyben zsákutca.
A Posztpunk valójában egy több zenei irányzatot – vagy kísérletet – magában foglaló gyűjtőfogalom, és a legkevésbé sem egy műfaj, a „poszt” előtag pedig egyértelműen az ezt megelőző nagy hatású zenei irányzathoz, a Punkhoz köti. A legszerencsésebb talán az lenne, ha Joy Division-t – és még néhány kortársát – a „preeighties„ vagy „előnyolcvanas” jelzővel illetnénk, ha lenne ilyen.
De nincs.
Az ebben az időszakban megjelenő, a Punktól jelentős mértékben elütő zenei próbálkozásokat inkább aszerint érdemes kategorizálnunk, hogy hatásaik mennyiben maradtak érezhetőek az elkövetkezendő évek zenei vonulatában. Nos, ha van olyan zenekar, amely egyértelműen ilyen, az a Joy Division. Ian Curtis és társai adták az első valódi választ arra, hogy zenei értelemben mi jöhet a „no future”, avagy Sid Vicious mindenféle előképzettséget nélkülöző gitárjátéka után. A válasz az, hogy nem csak egy újabb gitár.
Bár a zenekar gyökerei egyértelműen a Punkból fakadtak, amit a csapat első, Warsaw nevű felállása még erősen tükrözött, az 1979-ben kiadott ikonikus album, az Unknown Pleasures, illetve az egy évvel későbbi – Curtis vonatkozásában posztumusz – Closer című studiólemez egyértelműen a jövő jegyében fogant, a kislemez formájában ugyanezen éveben megjelent Love Will Tear Us Apart pedig már egészen messzire mutatott.
De miért? És legfőképpen hogyan? Miben volt más ez a banda, mint a korábbi rockzenekarok?
A falak hangja
A borús, szokatlanul magasan játszott basszusfutamot követően élesen torzított gitárhangok és nyikorgó effektek visszhangoznak a tág térben, mintha csak Manchester egyik lepusztult ipartelepe maga zenélne. A dobok nem tolakodnak, óvatosan követik a basszust, majd egy szándékosan mélyített, kicsit sem kimunkált énekhang kezd bele a szövegbe. Erőteljesen, néha már-már kiabálva hangsúlyoz, itt-ott elcsuklóan nyújt meg sorvégeket. Mégis szuggesztív, magával ragad, őszintesége egy pillanatra sem kérdőjelezhető meg.
„To the center of the city where all roads meet, waiting for you. To the depths of the ocean where all hopes sank, searching for you…” [1]
A Joy Division úgy volt punk, hogy a legkevésbé sem maradt az. A szólamok kimunkáltsága, a hangnemek aránya, a dalszövegek irodalmi mélysége mind-mind a gondos koncepciózusságot jelzi a hallgató számára. A visszhangos térhangzás érezhetően tudatos munka eredménye, ettől érezheti úgy az ember, mintha a zene valahonnan az őt körülvevő világból szólna. Ugyanakkor a zenekar mit sem veszített nyersességéből: a gitárfutamok nem finomkodóak és kicsit sem mesterkéltek, nem törekednek a feltétlen precizitásra. Curtis énekhangja képzetlen, és érezhető, az énekes nem is nagyon tesz kísérletet a hangok kitartására, csak az érzéseire hagyatkozik.
A Joy Division munkája kompakt, egységes, kész produkció, de megőrzi a Punk minden eredetiséget és ártatlanságát, az őszinte, zsigeri érzelmeket. Úgy vad, hogy közben mégis kényeztet minket, és úgy őszinte, ahogyan kevés más zenekar tud az lenni. Új megoldásaival az új korszak hangját hozza el, melyben a világ ridegebb, a dalok önreflexívek, a hangos állításokat felváltják a csendes kérdések, melyekre nincsenek jó válaszok. Az ember a városi elidegenedés korába lép, és a zene követi őt oda. Elkezdődnek a nyolcvanas évek...
De milyen utat járt be a zenekar, amíg a Warsaw-tól eljutott a Love Will Tear Us Apart-ig, és vajon milyen eszközök, újítások segítették a bandát ezen a különleges utazáson?
A bejegyzés második részében részletesen foglalkozom a Joy Division-höz köthető konkrét zenetechnikai újításokkal, a zenekar dalszövegeivel, Ian Curtis személyével, illetve azzal, hogy mi vezetett az énekes tragikusan korai halálához.
Köszönöm, hogy megtiszteltél figyelmeddel, remélem, a folytatás is kedvedre való lesz!
Ha szívesen olvasnál még hasonló posztokat, további zenei témájú bejegyzéseket találhatsz itt, a Hirtelen negyven blogján!
Hivatkozások:
[1] CURTIS, Ian: Shadowplay /dalszöveg/, Joy Division: Unknown Pleasures LP – Factory Records, Manchester, 1979
