– Szeretetteljes tisztelgés Ian Curtis emléke előtt –
A bejegyzés első részében a Joy Division zenetörténeti előzményeiről írtam, ezúttal pedig –többek között – arról olvashatsz, kinek köszönhette a zenekar újszerű, egyedi hangzását, milyen különleges zenetecnikai eszközöket alkalmaztak a felvételek során, és ennek kapcsán megemlékezünk egy legendássá vált tisztítószeres flakonról is. A cikkben részletesen kitérek Ian Curtis dalszövegeire, magánéleti viszonyaira, és arra, milyen okok vezethettek az énekes tragédiájához.
A csendes Dob
A legfontosabb Joy Division-höz köthető zenei újítás a dobok dominanciájának elvetése, és a basszusvezérelt zene létrehozása volt, ami által a banda gyakorlatilag új utat adott a könnyűzenének.A rockzene addigi klasszikus, dob-gitár-basszusgitár felállásában a dob határozta meg a zene ütemét, és mint ilyen, funkcionálisan le is uralta a többi hangszert. Ez főként az élő fellépések alkalmával volt megfigyelhető, ahogyan manapság is az: gyanítom, mindannyian vettünk már részt klasszikusan „szétdobolt” rockkoncerten. Bár a stúdiófelvételek során a hangmérnökök próbálták tudatosan balanszba hozni a hangszerfutamokat és a zenei nemeket, a rockzene alapvető arculatához évtizedekig hozzátartozott a dobdominancia.
Joggal merülhet fel a kérdés: miért baj ez?
Természetesen egyáltalán nem baj. A rock az rock, amíg világ a világ. De ha egy zenei produkció új utakat keres, hajlamos hátat fordítani a kőbe vésett szabályoknak, azért, hogy teljesen új aspektusból tudja megmutatni saját művészetét. A Posztpunk idején pedig nem csak néhány előadó, hanem egy egész generáció kereste a megújulás útjait.
A Joy Division esetében a dobszólamok háttérbe szorítása nem feltétlenül egy tudatos döntés eredménye volt, valahol a szerencsének is köszönhették mindezt. Ugyanis a csapat dobosa, Stephen Morris alkatilag túl passzív volt ahhoz, hogy domináns hang lehessen. Sajátos stílusából fakadóan inkább az együttes dallamát követte, az ütemet pedig alapvetően Peter Hook erőteljes basszusjátéka határozta meg. Így a Joy Division zenéjében a dob kevésbé dominált, teret engedve eleinte csak a basszusgitárjátéknak, később pedig a tudatosan alkalmazott billentyűs basszusfutamoknak is.
Ezzel pedig a zene arculata radikálisan megváltozott, nagyobb figyelem vetült annak harmóniájára, hangulati hatásaira, az apróbb finomságokra, a kiegészítő dallamfutamokra, és a dalokba koncepciózusan beépített zajokra, effektekre. És itt érkeztünk el a Joy Divison másik nagy titkához, az elektronika és a sampling kezdetleges, de mindenképp tudatos alkalmazásához.
A sziszegő spray romantikája
A zenekar korszakformáló, Unknown Pleasures című lemezének felvételeire 1979 áprilisában a stockport-i Strawberry Studiosban került sor, Martin Hannett producer szakmai irányításával. A szakember és a banda egymásra találása az egyik legszerencsésebb és legfontosabb esemény volt a Joy Division történetében.
Hannett szakmája igazi úttörője volt és úgy vélte, hogy a Punk és a klasszikus Rock modern stúdiótechnikákat kerülő és tradicionalista tendenciái hátráltatják a műfajt. Hannettnek köszönhető a Joy Division ikonikus „visszahangos” hangzásának megalkotása, a digitális dobszólamok szerepeltetése a lemezen, illetve az, hogy Stumner elkezdett szintetizátorokat használni a felvételek során (először egy angol gyártmányú Powertran Transcendent 2000 típust). A hangmérnök újszerű módszerei – a digitális keverés és utómunka, a looping, a dobminták, dobgépek alkalmazása, és nem utolsó sorban a sampling használata – a Joy Division mellett olyan előadók kibontakozását segítették, mint például az Orchestral Manoeuvres in the Dark, vagy a Wasted Youth. A sampling hangminták alkalmazását jelenti, melyeket a lehető legváltozatosabb módokon vesznek fel, vagy képeznek, majd szólaltatnak meg a zenei munka során. Mivel ebben az időszakban még nem léteztek professzionális samplerek, az alkotók a kreativitásukra voltak utalva:: gitárok hangját vették fel, és játszották visszafelé, vagy üvegtárgyakat törtek össze megfelelő akusztikai körülmények között. Hannet még chipsek ropogását, és az alagsori WC hangját is rögzítette és használta az album elkészítése során. A legismertebb és legikonikusabb samplingelt hangminta az Unknown Pleasures albumon a She's Lost Control című dalban hallható, amelyet egy epilepsziás rohamot átélő fiatal nő ihletett, és szomorú előképe volt Ian Curtis tragédiájának. A szám felvétele során a banda dobosa, Stephen Morris egy aeroszolos tisztítóspray flakonjából fúj egyet-egyet a pergődob ütemére. A hangminta nagy hangsúlyt kapott a keverés során, és a dal egyik legjellegzetesebb vonását adja. Hannett munkája az albumon ugyanolyan fontosnak tekinthető, mint magáé a zenekaré, az ő közreműködése nélkül valószínűleg nem jött volna létre az Unknown Pleasures sajátos, korszakosan új atmoszférája. A banda tagjai eleinte bizalmatlansággal figyelték a producer munkáját, mivel féltették a Joy Division korai, őszinte és nyers hangzását. Ennek ellenére Peter Hook később többször is azt nyilatkozta: úgy érzi, valójában Hannett teremtette meg a Joy Division saját zenei arculatát. [1]
Fontos tényező volt, hogy Ian Curtis személyében Hannett partnerre talált, hiszen az énekesnek volt némi elektronikus „előképzettsége”, mivel igencsak kedvelte a Kraftwerk munkásságát. Még arra is rávette a zenekart, hogy minden Joy Division koncert előtt a PA rendszeren keresztül játsszák le a közönségnek a német zenekar Trans Europe Express című számát, így vált a Kraftwerk zenéje már a kezdetektől a Joy Division produkciók részévé, kvázi „előzenekarként” prosperálva…
Az elkészült albumra tehát érdemes úgy is tekintenünk, mint az elektronikus zene irányába tett bátor és lendületes kísérletre. A közelmúlt egyik legmeghatározóbb elektronikus zenésze, Moby a „szépség és a brutalitás kombinációjának” nevezte az Unknown Pleasures -t és méltatta a Joy Division hagyományos hangszereinek modern technikákkal való összeolvasztását.
Nem csoda, hogy a zenekar második albuma elkészítéséhez is Hannett segítségét kérte. 1980 márciusában a Closer rögzítése során a producer folytatta az Unknown Pleasures-szel megkezdett utat. Az album anyaga mutat némi disszonanciát, mivel a dalok egy része – Passover, Colony, Atrocity Exhibition, Twenty Four Hours, Means to an End – még a Joy Division korábbi érájában íródott és a banda korai stílusjegyeit is magán viseli. A fennmaradó négy szerzemény viszont már az új korszak gyümölcse, a hangzás tekintetében gitárok mellett már komoly szerepet kapnak a szintetizátorok is. A billentyűk bevonása egyértelműen a Hannett-tel közösen végzett korábbi munkák hatása, és jól mutatja, hogy a Joy Division tagjai egyértelműen a producer által nyitott új zenei lehetőségek útján képzelték el a folytatást.
Azt, hogy milyen is lehetett volna a banda jövőbeni arculata, a szintén 1980 márciusában rögzített Love Will Tear Us Apart című daluk mutatja meg, mely máig a Joy Division legismertebb szerzeménye, és már csak Ian halála után, az év júniusában jelenhetett meg. A gyors tempójú számban már egyértelműen a Bernard Stumner által játszott szintetizátorfutamoké a főszerep, olyannyira, hogy a dal élő előadásiban a fő gitárszólam lejátszását a gitárzseninek nem igazán mondható Ian Curtisre bízták.
A Love Will Tear Us Apart szövege tragikus őszinteséggel mesél Ian házasságának válságáról, a párhuzamos kapcsolatban őrlődő énekes kiútkereséséről, a soha meg nem válaszolt kérdésekről, ezzel mélységet és plusz értéket adva a dalnak.
Atmosphere [2]
A Joy Division sikerének titkát keresve nem hagyható figyelmen kívül az Ian Curtis dalszövegei által teremtett, átható, magával ragadó, borzongatóan sötét, de mégis felemelő atmoszféra. Írásainak formáját és hangulatát a szerző orientációja és aktuális környezete határozta meg leginkább.
Ian kamaszkorától fogékony volt az irodalomra. Rengeteget olvasott, szinte falta Dosztojevszkij, Nietzsche, Sartre, Kafka és Hermann Hesse munkáit, saját alkotásai formai megjelenésükben, hangulatukban és megközelítésükben is tükrözték a szépirodalom iránti vonzódását.
Curtis Manchesterben, illetve a metropolisz közvetlen vonzáskörzetében élt és alkotott tragikusan rövid élete alatt. A hetvenes- nyolcvanas évek fordulóján az angliai iparvárosok komoly átalakuláson mentek át, a korábbi klasszikus nehézipar háttérbe szorult, az évszázados infrastruktúra magára maradt és egyre csak pusztult. A lakótelepek és a munkásnegyedek életminőségüket tekintve nem sokban különböztek a korabeli Keleti-blokk lakótelepeitől.
Mindezek együttes hatását érezhetjük a Joy Division dalszövegeit hallgatva.
Ian művei összetettek, többdimenziósak, metaforákban gazdag, irodalmi értékű művek, ezzel együtt nyitottak az értelmezésre, több szinten is átélhetőek. Képeiben és szóválasztásában is gyakran hivatkozik hidegségre, nyomásra, sötétségre, válságra, kudarcra, összeomlásra, az irányítás elvesztésére, mely környezetével, illetve betegségével is magyarázható. Szövegeiben egy fiatalember bizonytalan életérzése köszön vissza: a hetvenes évek végi Manchester hangulata. A város sötét terei, a lebontott épületek után maradt üres telkek, a rideg, kékesfehér utcavilágítás, az elhagyatott, pusztuló ipartelepek nyomasztó kisugárzása, és a mindezekkel együtt élő ember reakciói: a hallgató egyik pillanatban Curtis elidegenedésével és depressziójával szembesülhet, kicsivel később pedig már a reménykedő útkeresés emelkedettségével, vagy épp fatalizmusával. Mintha maga a város beszélne és énekelne nekünk, egy régi gyártelep málló téglaifalain és rozsdás vastraverzein, vagy a szürke panelházak monoton, egyhangú sorain keresztül.
Curtis kitárulkozása és önszuggesztiója a Closer dalszövegeiben válik egyre erőteljesebbé. Tragikus módon ennek súlyát hozzátartozói, barátai is csak öngyilkosságát követően ismerték fel. Stephen Morris 2007-ben így nyilatkozott erről:
„Szörnyen hangzik, de csak Ian halála után ültünk le meghallgatni dalszövegeit. Azon kaptad magad, hogy ’Ó, istenem, ezt nem vettem észre’. Mert mikor Ian szövegeire néztem, azt gondoltam, milyen ügyesen beleélte magát valaki más szerepébe. Soha nem hittem, hogy magáról írt.” [3]
Walk in silence [4]
Amíg a zenekar rátalált a „szent Grálra”, és sikerrel teremtett egy új, csak rá jellemző hangzást, addig Ian Curtis egyre inkább elveszítette az egyensúlyt.
lan addikciókra való hajlama korán megmutatkozott: 14 éves korára már kedvenc szabadidős szokása volt, hogy különféle gyógyszer- és drogkombinációk hatását próbálgatta. 1972-ben egy vendégség alkalmával barátjával, Olivér Cheaver-rel rászabadult a gyógyszeres szekrényre, és túladagolás miatt mindketten a kórházban végezték. Sajnos ez az attitűd későbbi alkohol- és kábítószerfogyasztási szokásaiban is visszaköszönt.
Az énekes a magánéletében sem talált megnyugvásra. Aránylag fiatalon, tizenhat évesen kezdett együtt járni Deborah Woodruff- fal, akit három év múlva feleségül vett. 1979 áprilisában született meg leányuk, Natalie. 1979 októberében Ian viszonyt kezdett egy belga újságíróval és zenei promóterrel, Annik Honoré-vel, akivel először egy brüsszeli fellépés után találkozott. Curtis-t ettől kezdve folyamatos bűntudat emésztette házassága, illetve gyermeke iránt érzett felelősségtudata miatt, és őrlődött a két kapcsolat között.
Ian 1978-ban élte át első komoly epilepsziás rohamát, a betegséget hivatalosan 1979 elején diagnosztizálták nála. Állapota az erős gyógyszerek hatására sem javult, és 1980-ban is fokozatosan romlott. Az előadások és a turnék nyomása közepette rohamai egyre gyakoribbá és intenzívebbé váltak, mivel Curtis a diagnózist követően is ivott, dohányzott és rendszertelen alvási szokásokat tartott fenn. Számos olyan gyógyszert szedett – elsősorban barbiturátokat – melyek erős mellékhatásokkal bírtak, beleértve az extrém hangulatingadozást is.
Mindezek együttes hatása hozta el számára az összeomlást.
1980. májusában Ian felesége, Deborah már a válásukat intézte. Május tizenhetedikén, egy szombati napon Curtis hazalátogatott a Barton utcai családi otthonukba, és amikor Deborah hazatért a munkából, vitatkozni kezdtek a válás miatt. Debbie – férje határozott kérésére – elment a szüleihez, és Ian egyedül maradt házban. Hajnalig ébren volt: előbb megnézte Werner Herzog Stroszek című filmjét, majd meghallgatta Iggy Pop The Idiot című lemezét. Aztán búcsúlevelet írt, és egy szárítókötél segítségével felakasztotta magát. 23 évet élt.
A Joy Division első amerikai turnéja éppen másnap kezdődött volna…
Epilógus
A Closer-rel és az azt követő kislemezekkel a Joy Division egy nagyon izgalmas irányba fordult: az egyre inkább elektronizált hangzás és a bandát alapvetően meghatározó komolyabb, sötétebb attitűd együttes jelenléte egy igazán különleges zenei produkció megszületését vetítette előre.
Ian Curtis korai halála nem csak emberi, hanem zenei értelemben is tragédia volt, hiszen sosem tudhatjuk meg, hová juthatott volna a csapat Ian vezetésével a következő évtizedek zenetechnológiai forradalmát kihasználva. A Joy Division túlélői a New Order kötelékében folytatták a közös munkát, és váltak a nyolcvanas évek meghatározó Electropop formációjává, olyan ikonikus dalokkal ajándékozva meg a közönséget, mint a Blue Monday, vagy a True Faith.
A dalokat Bernard Stumner énekelte.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést, ha felkeltette az érdeklődésedet, kövesd a Hirtelen negyven blogját! A jövőben még több zenei témájú tartalommal jelentkezem!
Ha a cikk olvasása után többet szeretnél megtudni a zenekarról, a Joy Division dalok hallgatása mellett nézd meg Anton Corbijn lenyűgöző filmjét, a Control-t, melyet Deborah Curtis „Touching from a distance” című életrajzi könyve ihletett.
A bejegyzés első részét a képre kattintva találod meg:
Hivatkozások:
[1] https://www.prosoundnetwork.com/international/joy-division-producer-unknown-pleasure-martin-hannett [2] ’Atmosphere’ – A Joy Division ikonikus dala, melyet a először a francia Sordide Sentimental kiadó jelentetett meg kislemezen 1980 márciusában; https://www.youtube.com/watch?v=1EdUjlawLJM [3] https://www.theguardian.com/music/2007/aug/31/popandrock.joydivision [4] A Joy Division ’Atmosphere’ című dalának első sora; https://genius.com/Joy-division-atmosphere-lyrics
