A bejegyzés első epizódjában áttekintettünk néhány gyakoribb fiziológiai, illetve mozgásszervi problémát, melyekkel negyven felett szembesülhetünk, ha rendszeres sportra adtuk a fejünket.
Több ezek közül megelőzhető, vagy kiküszöbölhető, de jócskán akad olyan gond – sérülés, elhúzódó fájdalom – amely szembesít minket testünk biológiai változásaival, és sajnos választás elé is állít: az egészségem a fontosabb, vagy a rég megszokott, kedvelt mozgás- illetve gyakorlatformák?
Kellemetlen helyzet, nem is könnyű ilyenkor dönteni.
De miért ilyen nehéz ez? Mégis, mi visz rá minket arra, hogy a nyilvánvaló testi jelzések ellenére is ragaszkodjunk régi mozgásformáinkhoz?
Kezdjük talán az alapoknál.
Miért is edzünk?
Többnyire azért, mert vagy szeretjük csinálni, vagy hiúak vagyunk. Vagy mindkettő.
Persze nyilván akad olyan ember is, aki erre a kérdésre azt a választ adja, hogy nem a kedvtelés, vagy hiúsági szempontok vezérlik, hanem az egészségtudatosság, de Ő már rég nem követi ezt a bejegyzést, mert ugyanezen logika mentén elengedte az egészségére potenciális veszélyt jelentő gyakorlatokat.
Nézzük tehát a hiúságot.
Az a helyzet, hogy többségünk olyan testet szeretne, ami jól néz ki.
Jó-e az, ha egy kicsit hiúak vagyunk? Szerintem ebben a vonatkozásban (is) kifejezetten jó. Ugyanis itt a hiúság maga a motívum, az ok, ami a rendszeres testedzés felé terel minket, motivál a mozgásra, ha amúgy egyéb indíttatásunk nem lenne rá.
És ez még akkor is igaz, ha esetleg edzéseinkben hangsúlyosabb szerepet kap az izolált popsizás, combközelítés és távolítás, vagy épp a szimpla karhajlítás és az oldalemelés, mint az összetett gyakorlatok. Ez ugyanis – valljuk be bátran, így négyszemközt – nyilvánvalóan a hiúságról szól. Ettől függetlenül az eredmény a rendszeres testmozgás, ami mindenképp pozitív.
A hiúságnak akad még egy vonatkozása, ami nem a külsőnkkel van összefüggésben, inkább az egónkat érinti. Bizonyára mindannyiótoknak van egy olyan ismerőse, aki ismert valakit, aki ha összeszarta magát a fekpadon, akkor sem volt hajlandó a saját testsúlyánál kisebb súllyal szériázni. Mert egy férfinál ez az „alapelvárás” a teremben, ahogyan az is, hogy bele tudjon nyomni életében egyszer a százötvenbe. Vagy többe, ez már egyénspecifikus, a hangsúly a „több” szócskán van. El lehet most ezen lamentálni, hogy mennyi értelme van ilyesfajta „alapelvárásoknak” megfelelni, de ettől még a jelenség létezik.
Na de mi van akkor, ha egy sérülés kapcsán kiderül, hogy egy, vagy több gyakorlatot a továbbiakban nem tanácsos végeznünk?
Semmi. Tényleg.
Nem fognak a hátunk mögött összesúgni a teremben, ha nem százhússzal szériázunk. Aki nem hiszi, próbálja ki nyugodtan. Én már kipróbáltam.
A kereteink régóta adottak, rendszeresen edzünk – jó esetben komplex edzésrendszerben – és tényleg (de tényleg!) nem lesz attól rosszabb seggünk, ha vacakoló térdünk miatt elfelejtjük a nagy terheléssel végzett gépi lábtolást, és nem lesz csoffadt a vállunk, ha a rotátorköpeny-szakadást elkerülendő nem nyomunk többé nyak mögött negyven kilóval. Mégpedig azért nem, mert – éppen a problémás gyakorlatoknak köszönhetően – teljesen rendben vagyunk popsi- és vállügyben is. Már építettünk magunknak egy-egy elfogadható izmot, vagy izomcsoportot, és ha a továbbiakban nem terheljük őket izoláltan, hanem a problémás gyakorlatokat felváltjuk egy-egy kevésbé direkt, összetett gyakorlattal – mondjuk egy megfelelően progresszált guggolással, illetve fekvőtámasszal – remekül szinten tudjuk tartani őket. Persze, tudom, így nem kapják meg ugyanazt a terhelést, mint korábban, de a kulcs ebben az esetben a szinten tartás, ami bőven elég egy olyan élethelyzetben, amikor a sérülésveszély valóban fennáll. Az izom nem „sorvad el”, hiszen igenis igénybe vesszük, és elkerülhetjük a későbbiekben csak nehezen – vagy egyáltalán nem – korrigálható traumákat. A hiúságunk is jól lakik és a kecske is megmarad – mondhatnánk többszörös képzavarral élve.
Ez persze csak néhány kiragadott példa volt, hiszen negyedik iksz beköszöntével a lehetséges sérülésveszély folyamatosan nő, ezzel együtt szaporodik a korábban biztonságosnak vélt, de mára veszélyessé vált mozgásminták száma. Éppen ezért bátorkodom azt javasolni mindenkinek, beleértve a „jégkorszak óta” edzőket is, hogy ha megsérülnek, vagy komolyabb, elhúzódó fájdalmat tapasztalnak egy-egy gyakorlat kapcsán, forduljanak edzőhöz. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy negyven után minden nap ajándék, és ez poén a testedzés tekintetében nem is akkora poén. Harmincöt-negyvenéves korunkig felfelé ívelt testünk biológiai fejlődése, de ezután – ha tetszik, ha nem – élettani szempontból egy másik fejezet kezdődik. Érdemes ezen elgondolkoznunk, és a megváltozott körülményeknek megfelelően újraterveznünk, újrastrukturálnunk sportéletünket. Ebben pedig legjobban egy felkészült edző lehet segítségünkre. Az edzésmódszerek változásai pedig nem fognak kihatni a megjelenésünkre.
De mi van akkor, ha valakit nem a hiúság motivál egy mozgásforma kapcsán, hanem valami más?
Például a kötődés.
Akadnak gyakorlatok, mozgásformák, sportágak, melyeket azért űzünk, mert szeretjük őket. Régóta részei az életünknek, már azt is nehéz elképzelni, mit is csinálnánk helyettük. Az ilyen hátterű ragaszkodás legtöbbször – de nem kizárólagosan – az aerob jellegű gyakorlatokra jellemző, illetve az ügyességi sportokra, labdajátékokra.
Nem egyszerű egy mondatban összefoglalni, miért imád valaki futni. Mert a futás korántsem csak egy sport – ahogyan a bejegyzés első epizódjában is kitértem rá – sokkal inkább életforma: szenvedély, egyfajta elmélyülés, sokaknak spirituális élmény.
Saját példám alapján mondhatom, hogy a futáshoz hasonló addikciót képes kialakítani az emberben a futball is – persze jócskán eltérő okokból: itt a közösség, a csapatban történő küzdelem és a kivívandó győzelem élménye dominál. Döbbenetes azt látni, hogy korosabb, akár évtizedek óta nem sportoló férfiakból hogyan tudja előcsalni a mélyen megbúvó gyermeki szenvedélyt az, ha bedobnak közéjük egy labdát, hogy tessék, lehet focizni! Jómagam csak a harmadik térdműtétem után voltam képes elfogadni azt a tényt, hogy az én térdízületeim számára a labdarúgás semmilyen formája sem tolerálható.
A leírtak tükrében talán érthető, miért nehéz tanácsot adni azoknak, akik egy olyan mozgásformáról kényszerülnek lemondani, amit nem feltétlenül csak egészségügyi szempontból preferálnak. Sokszor már az is komoly kihívást jelent, hogy valaki ráleljen saját, valódi motivációjára. A változásra késztető motívumoknak mindig az egyénből kell fakadniuk, ezt nem lehet készen kapni. Senki sem nyújthatja tálcán ezeket, mondván: tessék szerintem ezért kellene változtatnod. Ha így történne, az eredmény nem a fejlődés lenne, hanem csak egy újabb, külső impulzus hatására végrehajtott alkalmazkodás.
Éppen ezért, ha valaki negyven felett azért edz keményen, mert mondjuk látható, hangsúlyos vállizmokat akar, vagy éppen életformája a futás, elég kockázatos dolog a sérülésveszélyre hivatkozva „elvenni” tőle ezt a motivációt, mert hát akkor mi marad helyette?
„Operating, Generating, New Life” [1]
(Bocs, ha sokszor idézek Depeche Mode-ot, tudjátok, ez egyfajta betegségem nekem.)
Nem kétlem, hogy minden elengedés nehéz. Sokszor iszonyú nehéz.
Persze ez az okfejtés messzebbre vezet, bőven meghaladja a sportproblémák kereteit, de fontos tudnunk, hogy semmivel sem kisebb trauma elengedni egy életformát, mint egy partnert, és semmivel sem könnyebb lemondani a vágyott testképről, mint határozott nemet mondani valakinek, akinek korábban sosem mertünk. Nehéz ügy.
Vajon mivel motiváljuk magunkat hasonló döntési helyzetben, ami épp nem fizikális és sportproblémáinkat, hanem társas-, vagy egyéb viszonyainkat érinti?
Az új élet, az új lehetőségek ígéretével.
Mert mindenből, mindig következik valami.
Ha úgy alakult, hogy nem futhatsz többé, nem feltétlenül azt jelenti, hogy elveszítesz valami számodra nagyon fontosat, ami aztán betölthetetlen űrt hagy maga után az életedben. Egyszerűen az történt, hogy egy szakasz lezárult, és egy hosszú, sikeres korszakot követően elkezdődik egy másik, ami szintén hasonló élményekkel kecsegtet.
Nézzünk egy példát: évtizedeken át futó voltál, de amikor már lépni is alig bírtál egy félmaraton után a csípő- és térdfájdalmaid miatt, negyvenegynéhány évesen bringás lettél. Új területen bizonyíthatsz, új perspektívából láthatod magad, új impulzusok érnek, új cuccokat vehetsz magadnak. Újra van mit tanulni, és a tanulás mindig megfiatalítja az embert. És nem utolsó sorban: a kerékpározással szinte ugyanazt az edzésmunkát végezheted, mint a futással, legyen szó hosszútávról, vagy intervallról.
Hasonló a helyzet, ha a komolyabb súlyokat kényszerülsz letenni.
Hidd el, a saját testsúlyos edzés tud újat hozni, nem is keveset. Bőven lesz lehetőséged fejlődni, teljesíteni és bizonyítani. Meglehet, hogy külsőleg kissé megváltozol, nem a tömeg, hanem egyre inkább a tónus jellemez majd. Mondhatjuk úgy is: Chris Hemsworth helyett Brad Pitt lesz az új ideál. Nem tűnik rosszabb opciónak.
A Hirtelen negyven alapmondanivalója, hogy – jó esetben – egyszer mindenki lesz negyven, ezzel együtt pedig változásokkal is szembesül, ha tetszik – ha nem. Ha bátran nézünk a tükörbe, amit a negyven tart elénk, és a nem félünk őszintén felelni régóta feszítő kérdéseinkre, valóban új fejezetet kezdhetünk, új taktikával, megújult lelkesedéssel „futhatunk ki a „második félidőre”. Egy új játékrész kezdődik, amelynek komoly előnnyel kezdünk neki: négy évtized tapasztalatai vérteznek fel minket. Csak rajtunk múlik, milyenné formáljuk a negyven utáni életünket.
A változások a testünkben sem késnek sokat, ahogyan belső, lelki folyamataink vonatkozásában, úgy fizikumunk tekintetében is utolérnek bennünket. Így hát, ha a testedzéssel összefüggésben is elér Téged a „hirtelen negyven”, cseppet se búsulj, idézd csak fel bátran az eddigi sportsikereidet, az örömöket, a küzdelmeket, és tudatosítsd magadban: büszke lehetsz az első négy ikszre. Az újonnan felfedezhető mozgásformákba pedig komoly sportrutinnal kezdhetsz bele. Ha le is zárul egy szakasz, az újdonság varázsa visszahozhatja a fiatalos lelkesedést.
Változni jó, miért ne jöhetnél ki jól belőle?
Köszönöm megtisztelő figyelmedet, remélem, legközelebb is rákattintasz a Hirtelen negyven blogbejegyzésére!
A bejegyzés első részét a képre kattintva olvashatod el:
A Sport negyven felett sorozat korábbi részeit pedig itt találhatod:
Hivatkozás:
